Andrea Pigassi

Andrea vagyok. Brazíliában születtem, de hamarosan a világ hívott magához. Hét éves koromban Chile fogadott be, és megtanított lélegezni hegyeinek napsütésében. Aztán jött Berlin, a lét próbaterülete: egy város, amely magával ragadott rendezett káoszával és hitelességével. Most Magyarországon élek, magyar férjemmel, ahol a nyelv szokatlan hangokká csavarodik, és mintha a történetek magából a földből sarjadnának. Nem vagyok sehonnan, és mégis mindenhonnan. Szeretem ezt az érzést: sehová sem tartozni teljesen, sehol sem illeszkedni teljesen. Tudni, hogy az otthon nem egy fix hely, hanem az, amit magadban hordozol. Az életem sosem volt egyértelmű forgatókönyv szerint megírva. Mindig is egy improvizált koreográfia volt, ahol a test válik az események utolsó tanújává. A Biodanza csendben érkezett hozzám, mintha mindig is ott várt volna életem valamelyik zugában. A tánc nem csupán a test mozgatása; ez az idő kibontása, annak meghallása, amit nem is tudunk, hogy tudunk. A test tud. A test emlékszik. És ha nem figyelsz rá, előbb vagy utóbb megfizetteti veled az árát. Testem évekig bántalmazva volt: bulimia, balesetek, veszteségek. De minden ütés lehetőséggé vált, hogy újra feltaláljam magam. Az élet megrázott, én pedig mindig visszatértem ugyanazzal az erővel, felemelt fejjel, előre nézve. Nem azért jöttem, hogy egy megszépített történetet meséljek az élet nehézségeinek legyőzéséről. Nem érdekel a személyes fejlődés narratívája, ha az csak egy újabb módja annak, hogy szelídítsenek minket. Én valami mást keresek: a visszaszerzését annak az erőnek, amit elvettek tőlünk. A maja és tolték bölcsesség először csak mint egy délibáb jelent meg számomra, egy távoli visszhang, míg végül iránytűmmé vált. Megtanította nekem, hogy minden egy nagy szövetbe van beleszőve, hogy amit elveszettnek hiszünk, soha nem tűnik el igazán. Hogy még a káoszban is van egy láthatatlan rend. Nem keresek abszolút igazságokat vagy előre gyártott válaszokat. Az érdekel, ami valódi: az álomból való ébredés, a szertartás, a zene, a dob, a víz, a tűz, a járás, a törzs. Igen, szociológiát tanultam, de az akadémia sosem tudta megadni azokat a válaszokat, amiket kerestem. Amit tudok, azt a testemen keresztül tanultam meg, az utcákon, az emberek által, emberi és spirituális találkozások során. Ma annak szentelem magam, ami értelmet ad nekem: olyan tereket kínálni másoknak, ahol mozoghatnak, táncolhatnak és újra kapcsolatba léphetnek önmagukkal. Szent, ősi tereket. Valami egyszerűt keresek, szinte hétköznapit: a boldogságot. De egy olyan boldogságot, amely a létezésből fakad, nem abból, amit mások mondanak nekünk, hogy milyennek kellene lennünk. Társzervezője vagyok olyan eseményeknek, mint a Sundeer, ahol az emberek valóban találkoznak, pózok és szűrők nélkül. Ahol emlékeznek őseikre, és ráébrednek, hogy mindannyian egy hatalmas kozmikus hálózat részei vagyunk. Az én célom az, hogy elkísérjem az embereket az önazonosság, a belső szabadság és a kiteljesedés felé vezető úton. Mert a legmélyén mindannyian ugyanazt keressük: hogy végre önmagunk lehessünk, álarcok és kifogások nélkül. Amit csinálok, nem csupán munka. Ez az én létezési módóm. Hiszek a mozgás, a találkozások és az átalakulás erejében — amely szeret, fáj, simogat és felráz. Nem tudom, merre visz az út, de továbbra is járom. És tovább táncolok. Mert végső soron az élet éppen ez: egy folyamatos mozgás, egy titok, amely lépésről lépésre bontakozik ki.